2016. szeptember 7., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Boldogság

Buzgón sütött feje fölött a nap, így hát a kerítések árnyékába húzódva menegetett, botjával piszkálgatta a kibújó gazt, felverte a kutyát is. Kéjes élvezettel koppantotta meg ismét a deszkapalánkot, s már-már gyerekes örömmel nézte az őrjöngő kuvaszt.


novella, család, falusi élet, családi élet, időskori örömök,
Fotó a szerző családi archívumából
Az emeletes, patinás Séra-kúriához ért. Sokszor ült itt az alagsori áristomban valaha, madárka arcán mosoly villant, kunkori bajusza megnyúlt, s a szeme is kópésan nevetett.

Tanult ember volt ő, iparos, sokat olvasott, így megbecsülte a falu, véleményére hallgattak az emberek. Ha ellentétes nézetei voltak az éppen aktuális jelöltekkel, a választások reggelén kakastollas csendőr ment érte, s bekísérte valamilyen ürüggyel a fogdába. Igen ám, de az ő eszén nem jártak túl. Már hetekkel azelőtt megbeszélte a faluval kire jó szavazatot adni, ki a megbízhatóbb, becsületesebb ember, így nyugodtan üldögélt, olvasgatott ott. Miután beiktatták választottakat, őt is kiengedték. Persze, hogy úgy történt minden, ahogy ő is akarta. Rég volt, szép volt!

Kihalt volt az utca így ebéd után, a mezőn dolgozók boglyák, bokrok hűvösébe húzódtak, ki szunyókált, ki a lányokkal évődött, a gyerekek a falut átszelő folyóban lubickoltak, a sánc szélén libasereg tollászkodott. Csak a rovarok zümmögése hallatszott.

A nagy fehér kő az utca sarkán! Styű-styű-styű, fütyörészett alig hallhatóan, s leült oda. Botját gondosan maga mellé tette, komótosan előszedte a lajbi zsebéből az ezüst dohányszelencét, óvatosan kivett egy hófehér hártyapapírt, ujjára hajlította, nyelve hegyével megnyalta a szélét, dohányt szórt bele, összehajtva sodorgatta kerekre a szivart, s nyolcvan év megfontolt nyugalmával rágyújtott. Íze, illata a brassói Aranysasba röpítette, s már-már hallotta is a kávézó monoton zaját. Aztán ledobta a porba a csikket, megszokásból rátaposott, vette a botját, s hazaballagott.

Az öreg fa terebélyes koronája kellemesen érintette meg kimelegedett testét, szedegetett egy maréknyit az ízletes, fekete eperből. Még a nagyapjával ültették, gyerekei, unokái számára gyümölcsöt adott, s mászkálni jó erős ágakat. Ilyen nyári napokon ő vigyázott rá meg Deborára három-négy éves korukban, a drága öreg! Apró sámliján üldögélt a tornácon, gondolataiba merülve szívta pipáját, de a szemét rajtuk tartotta.

Csintalan gyermekecske volt ő — most már tudja —, s hiába szólt rá az öreg, ne ütögesse pálcával a tyúkok fejét, rá se hederített. Nyughass, mert megverlek - dohogott apó, úgy se ér utol - nyelvelt vissza ő. Dehogynem - s már repült is feléje a bot, el is találta a lábát, s jó nagyot bucskázva ordított, mint a nádi bika. No, ugye utol értelek - kacagott apó.

Az ablak felső pereméről levette a kulcsot, kattant a zár, s belépett a házba. A botját a sarokba tette, s jól esően leült a karosszékbe. Vele szemben, a kasztenről, megkopott képekről nézett vissza rá a múlt.

Szülei családi képe mosolyt csalt arcára. Hogy is ne, hiszen az akkori szokásokkal ellentétben apja ült a széken, mellette állt az anyja, így is egyforma magasak voltak! Anyja aprócska termetét kapta az élettől, de már rég megbékélt vele. Aztán Juliskáján merengett el. De szép is volt nagy barna szemével, örök mosolyával! Derék asszony volt, csak hamar átlibbent a másik világba. Nem is kellett neki más feleség, ott voltak a lányai, jöttek az unokák...

S a katonakép, azt ki nem hagyná a napi mustrából! Egy aknavető mellett állt két bajtársával, a nevük is tudja még. Tizedesig jutott fel a ranglétrán, ez nagy tisztesség volt a falusi fiúnak, büszke is volt rá mindig. Egyszer a közelében robbant egy akna, fel is dobta őt a levegőbe, szerencsére nagyobb baja nem esett, csak a hallása károsodott. De a háborúból való hazatérést soha nem tudja elfelejteni! Nagy volt az öröm, de messze szülőfaluja az erdélyi Kárpátok kanyarulatában, s az útravaló pedig hamar elfogyott. Örülhetett, ha egy-két főtt pityókát, száraz kenyérhéjat kapott a szegény emberektől. Kolozsvárig gyalog, szekéren jutott el, ott aztán fel tudott ülni a vonatra. Korgott a gyomra, két napja nem jutott élelemhez. Amikor a fülkében csirkecombot ettek, csak nézte-nézte, és csorgott szeméből a könny. Nem kínálták meg egy falatkával sem. Szerencséjére Székely-Kocsárdon felült két ismerőse a vonatra, nekik volt kenyerük, s megmenekült az éhhaláltól.

A vonat egyhangú zakatolása, a cimborák hangja elringatta, lassan elszenderedett. Álmában tovább barangolt a múltban, talán.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.