2015. november 11., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Különös éjszaka

Férje halála óta Lídia minden idejét a kórházban töltötte, kihűlt lelkét kis betegei melegítették fel.


novella, emberi kapcsolatok, család, párkapcsolat, szerelmi történet, kávézó, kávéház, különös éjszaka

Otthon súlyos csend nyomasztotta, minden a hitvesét juttatta az eszébe, árnya ott kószált a házban. El kell engednie őt, mondták neki a barátai, hadd nyugodjék meg a lelke.

Ruháit, személyes tárgyait, a közös fotókat ládákba csomagolta, és a padlás egyik zugába tette. Lassan hozzászokott az egyedülléthez, orvosi munkája teljesen lefoglalta.

Hosszú gesztenyehaját levágatta, minek az, úgyse gyönyörködik már benne párja, csak időtöltés bajlódnia vele. Ruháira sem fordított már annyira gondot, felkapott magára egy nadrágot, pulóvert, a kórházban úgyis csak a köpenye látszik.

A folyóson beleütközött valakibe.
— Elnézést! — hallotta a mentegetőzést.
— Semmi baj — nézett fel. Riadt tekintetű, középkorú férfi igyekezett a sürgősség felé.

Késő délután még átnézte a kórlapokat az orvosiban, amikor kinyílt az ajtó. A riadt szemű férfi állt ott.
— Tessék, miben segíthetek? - nézett rá.
— Bocsánat, eltévesztettem a... — hebegte zavartan, s kihátrált.
Nem tulajdonított nagyobb figyelmet az esetnek, hiszen ilyesmi gyakran megesett.

Erős szélroham zörgette meg az ablakot. Odanézett. Reggel óta sűrűn hullott, kavargott a hó. Jó lesz indulni még világosságban, ki tudja milyen az út. Sietve kapta magára a kabátját, a folyóson tekerte nyakába a sálat. Ahogy kilépett az ajtón, belekapott a szél nagyot lökve rajta, a hideg az arcába mart. Kis piros autóján hó tornyosult, lesöpörte, s indult hazafelé.

A hófüggöny mögött sötétlett az este, a dühöngő szél hóbuckákat emelt kénye-kedve szerint, de az út még járható volt. A motor halkan duruzsolt, fák, útjelző táblák maradoztak le a kihalt vidéken. Egyszerre hörögni, rángatózni kezdett, majd megállt a kocsi. Újból és újból gyújtást adott, de hiába. No, csak ez hiányzott! - szállt ki bosszúsan a térdig érő hóba. Hiába nézegette a motort, nem látott semmit, igaz, nem sokat értett hozzá. Toporgott az út szélén, hátha jön arra valaki. Arca, orra jéggé vált, csak a szél fütyült. Visszaült az autóba. Elszunnyadhatott.

Ablakkopogásra rezzent fel, mögötte autó fénye világított. Végre, suhant át rajta az öröm, s kinyitotta az ajtót.
— Jó estét, segíthetek?
— Köszönöm — mondta, s már nyitotta is a motorházat.

Elemlámpájával világítva nézegette a motort a férfi, igazított rajta valamit, és gyújtást kért. Hiába, a jármű nem mozdult, a hó meg egyre hullt.
— Itt kell hagynia a kocsit, szívesen elviszem a városba — hívta komoly hangon.
Elfogadta a meghívást.
— Lídia vagyok, mutatkozott be a meleg kocsiban.
— Péter — hangzott a válasz.

Ahogy a fényben rápillantott, felismerte a riadt férfit, akinek a kórházban ütközött. Csendben figyelték az utat. Egyre több hótorlasz került elébük, óvatosan kerülgették azokat. Hirtelen magas hófal állta el az utat, se kikerülni, se átgázolni rajta autóval nem lehetett. Vajon hol lehetnek, nézelődtek. Nem látszottak a város fényei.
— A közelben egy útelágazásnak meg egy benzinkútnak kell lennie, odáig gyalogosan eljuthatunk — töprengett hangosan Lídia.
— Valóban – sóhajtott megkönnyebbülve Péter.

Az elemlámpa halvány fényét követve bukdácsoltak. A szél fékeveszetten tombolva hordta-vitte a havat. Egyszerre a semmiből gyenge fény világított feléjük. A benzinkúthoz értek. Meleg fogadta őket, s néhány pórul járt utazó. A várost eltorlaszolta a hó.

Letették átnedvesedett kabátjaikat, a gőzölgő tea felmelegítette meggémberedett tagjaikat.
— Legalább térerő lenne, hívhatnám a kórházat — nézegette telefonját Péter.
— Tán elindultak a hókotrók — biztatta Lídia.
— Azt hiszem, mi már találkoztunk — folytatta.
Péter kétkedően húzta fel a szemöldökét.
— A kórházban, ma.
A férfi bizonytalanul hallgatott.
— Egymásba ütköztünk a folyóson, majd eltévesztette a kórtermet — mondta Lídia.
— A doktornő? — csodálkozott rá Péter.
— Igen, a fehér köpeny — mosolyodott el.
— Szívinfarktussal vitte be a feleségem a mentő — komorodott el Péter. A lányom vele maradt, én meg hazaindultam néhány fontos dologért.
— Sajnálom — motyogta Lídia, s zavartan igazgatta a haját.

Ahogy telt az idő, egyre többet meséltek magukról. Kiderült, hogy közel laknak egymáshoz, ugyanabba a kávézóba járnak, s érdeklődési körük is hasonló. A feszültség feloldódott bennük. A szél elült, az ég alja világosodni kezdett. Egyszerre nehéz motorzúgás hallatszott.
— Az úttisztítók — mondta valaki, s rohantak ki az ajtón.

A nehéz hókotrók mögött Péter veje jött a kocsijával.
— Juli szólt, hogy elindultál, de nem értél haza, így a keresésedre indultam. A mama állapota javult — vigasztalta apósát.
— Menjünk haza, még úgysem lehet tovább menni.
Péter hívta Lídiát is. Örömmel velük ment.
Az utcájuk sarkánál szállt ki Lídia a kocsiból.
— Remélem, a kávézóban még találkozunk — szólt utána Péter.
— Remélem — mosolygott vissza ő.

A napok visszazökkentek a régi kerékvágásba, Lídiának még többször eszébe jutott Péter. Lelkében valamiféle fájó sóvárgást érzett a régi életformája iránt, s az otthon csendje lehangolta.

Aztán a kórházban Péter felesége felől érdeklődött. Nem élte túl az infarktust, tudta meg a főnővértől. Megdöbbentette a hír, furcsa lelkiismeret-furdalást érzett.

A tél engedett szorításából, a szél megszelídült, s a bágyadt napsugarak alatt roskadni kezdett a hó. Tavasz közeledett. Egyik este Lídia a megpillantotta Pétert kávézóban. A szíve hevesebben dobogott, meg akart fordulni az ajtóban, mégse tette. Péter arca felragyogott, s boldog mosollyal sietett elébe.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.
Az illusztráció forrása: pixabay