2015. október 12., hétfő

Panek Kati: Szülőföld, újra és újra

Virágos kedvű Istenem,
ki teremtetted fehér fényű hegyeinket, hogy őrizzék emberi méltóságunkat, telecsorgattad szülőföldünket tiszta muzsikáló vizekkel, végenincs búzamezőket adtál, hogy nagy dúcos-ropogós kenyereket süthessenek belőle az asszonyok.


család, hagyományok, otthon, szülőföld, Erdély, Gyimesek
Fotó: Rába Zsolt/Flickr
Teleszórtad a völgyeket selyem füvekkel s azokba bársony virágot szőttél, hogy azon mezítláb tanuljanak járni gyermekeink és adtál szájukba rokontalan édes-szép anyanyelvet, mit egykeként dédelgetni oly igen kelletik s oly szükséges, mint a nagy, csillag-pihés hóhullások, a fény pászmás nyári záporok, mint az aranyesők tavaszi hivalkodása és a fekete rigók hajnali éneke.

Szerelmes Istenem, aki, ha elhalmoztál ennyi betelhetetlen széppel, vajon azért teremtetted-e az erdélyi embert erre a paradicsomi tisztásra, hogy megpróbáld aztán az értelmetlen háborúk, a Don-kanyarok, Isonzók, Doberdók és a megtorolt forradalmak fájdalmával?

Minden erdélyi hordoz magában egy–egy szépia szín képet: ahogyan dédapáink hazahozzák a smaragd szín sarjút, ahogy nagyapáink a fát vágják a zúzmara ezüst erdőben, ahogy apáink a rózsaszín tábori lapokat írják a frontról.

Ahogy dédanyáink a szöszt és szeretetüket a család köré fonják, ahogy nagyanyáink szennyeseinket szapulják hó tisztára, ahogy nővéreink piros pántlikát kötnek hajukba – vályogvető kalákára is, vagy ahogy anyáink, a mindenkori legkisebbet rengetik, halkan siratva: apáinkat és az elveszett annyi mindent.

Itt az ember újra és újra megtalálja szülőföldet, mert az bennünk van, az el nem vehető: megmutatkozik minden magyarul kimondott szóban. És erős várunk az építő jó szándék, táncban a dobbantás szívünk dobbanása, zenében a hegedű a sírás, a kíséret a fohász, hogy az itthont el- és fel ne adjuk.

Mert tőled, Istenem, az erdélyi ember erőt kapott keresztje elhordozásához. Ez az erő az itthon mindig kimondható fájdalom gyöngysora, amit újra és újra lehet morzsolgatni, mint az olvasót.

Az idők kezdetétől megtanultuk kiénekelni–táncolni az örömöt, a bánatot, közben hozzáöltöztünk a pazar tájhoz amivel elkápráztattál Uram és pompás viseleteinket úgy alakítottuk, hogy azokkal is azonosulni tudjunk a földdel, amelyből vétettünk.

Megtizedelted, megszenvedtetted az erdélyieket, Uram.

De adtál humort az oly szükséges gyógyító nevetéshez, adtál gyermekáldást és dúsgazdag anyanyelvet, ráadásként muzsikát és viseletet, hogy kedvtelve, büszkén viselhessük a haza újrateremtésében a szenvedés rubin kalárisát, ünnepeken.
Amiből egy-egy gyöngyszemet megvigyázunk miesnapokra is, útravalóul.

Ha Isten velünk, ki ellenünk?
A széthúzás.
És ezt az Isten se érti:
mert már csak annyicskán maradtunk, amennyivel kalákában jövőt lehet még álmodni Erdélynek. 

Mert megvannak a fehér fényű hegyeink.
És meg, a méltóságunk.

Panek Kati

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.