2015. szeptember 16., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Jutka

Mélyen szívta be a kert gyümölcsillatát, haján átsuhant egy kósza szél, s az öreg almafa leveleit meglebbentve arcára hullt a fény.


elbeszélés, irodalom, novella, családi történetek, betegség, magány, kerekesszék

Számára ritkák az ilyen napok, együtt lenni a családdal.

Ma a kerti tűzhelyen vinetét (padlizsánt) sütnek a hosszú téli napokra. Feri fia óvatosan forgatja a lila zöldséget a tűzhelyen, míg sárgásbarnára sülnek, Rita és a mama szaporán meghámozzák, hagyják állni egy edényben, hadd engedje ki fölös levét, majd tartós zacskókba téve a fagyasztóba kerülnek.

Istenem, Feri épp olyan, mint az apja volt annak idején - mosolyodott el keserűen Jutka. Szerette a férjét, jobban, szebben nem is alakulhatott volna az élete. Az egyetem elvégzése után egy munkahelyre kerültek a városba, s találkozásuk szerelem volt első látásra. Mintha virágindák gyűrűztek volna át egymás szívébe! Nem is halogatták a lakodalmat, jöhetett a gyerek. Először Feri érkezett, rövidesen meg Rita. Gyors kezű, mindig nevetős ez a lány, mintha magát látná benne, nézte őt elmélázva, s könny csillant a szemében.

A gyerekek már alig emlékeznek apjukra. Atléta termetű, erős férjét hirtelen ragadta el a gyilkos kór. Soha nem volt beteg, egy kis nátha, semmi az, gondolták akkor. De a lázas állapot elhúzódott, s a laboreredmény könyörtelen volt. Fél év múlva eltemették őt.

Jutka mély apátiába süllyedt, a szó is nehezére esett, csak ült és bámulta a falat, nem észlelte a környezetét. Anyja hozzájuk költözött, gondozta a kicsiket és őt, a lányát, amíg valamennyire visszatért a való világba. A gyerekek nélkül talán ott is maradt volna a gödör fenekén, ahová a megérthetetlen tragédia taszította, de a kicsik vidám kacaja, állandó kérdezősködése kibillentette őt a sötétből. Lassan visszatért belé az élet, otthon igyekezett mosolyogni, de máshol sokáig nem engedett fel arcáról a bánat. Gyötrelmes küzdelmet vívott önmagával a gyerekeiért.

- Hoztam illatos körtét - zökkentette ki múltjából az anyja, s leült melléje.
- De jó - nézett rá hálásan, a mama meg szájába adogatta a gyümölcsdarabokat. Közben ő is be-bekapott a körtéből.
Aztán megigazgatta Jutka testét a tolószékben.
- Szükséged van még valamire? - nézett a lányára.
- Köszönöm, anya, nincs, menj csak nyugodtan.

Akkor kezdődhetett ez is, a férje halála után. Az ujjai zsibbadoztak, gyengeséget érzett a végtagjaiban. Látszólag felépült, de teste önmaga ellen fordult, autoimmun betegséget diagnosztizáltak az orvosok. Biztatták, hogy lassú lefolyású, s ha vigyáz magára, még hosszú élete lehet tünetmentesen. A kezelések során jobban lett, betegsége ritkán, alig érezhetően jelentkezett. A gyerekek iskolába mentek, belenyugodott a sorsába. Eljárt dolgozni, néha baráti társaságba is.

Így találkozott Andorral, a szellemes fiatalemberrel. Jól érezte magát a közelében, valahányszor találkoztak, furcsa érzés töltötte el. Andor egyre jobban megbabonázta, virág, csokoládé mindig akadt nála. Lassan, félve engedett szívének, és meghívta magukhoz a fiút. Andor örömmel jött, a gyerekek egykettőre megkedvelték. Ha egy nap nem jelentkezett, már nyaggatták, hol van, mikor jön. Jutka fagyos lelke felmelegedett mellette, s a hamu alatt szunnyadó parázs lángra lobbant. Szeretetre vágyott, társra, hisz oly fiatal volt még.

Andor hozzájuk költözött, s ő újra boldog lett, végtelenül boldog. A gyerekek imádták, apjuk helyett apjukként ragaszkodtak hozzá. Az évek teltek, Feri kőművesnek, Rita pincérnek tanult.

Jutka betegsége egyre többször jelentkezett, hol a lábaiban gyengült az erő, hol annyira remegett a keze, hogy kilötyögött a pohár tartalma, aztán csak mankóval tudott járni, gyakran segítségre szorult. Rokkantnyugdíjba küldték. Mellette állt a család, s amit lehetett, ő is elvégzett a háztartásban.

Andor meg egyre többször maradozott el, gyűlés volt a munkahelyén, máskor túlóra. Jutkának úgy tűnt, hogy párja szeretete sajnálattá vált, kerülte a tekintetét, az együttlétek is elmaradoztak. Félt, rettegett, hogy elveszítheti őt is.

Egyik délután Andor szemlesütve közölte, hogy elköltözik. Jutkában megfagyott a vér, szólni se bírt, csak rémült szemekkel nézte, ahogyan összecsomagol. Miután becsukódott utána az ajtó remegni kezdett keze-lába, erőtlenül dőlt le az ágyra, sírt, zokogott sokáig.

Segítség nélkül nem tudott mozogni, így anyjához költözött a kis faluba, a gyerekek a városban dolgoztak.

Tolószékbe került, egyedül már nem boldogult, egy csészét se tudott megtartani a kezében. Gyerekei hétvégeken hazajöttek, s ez kissé felvidította. Mégis fölöslegesnek, tehernek érezte magát!

Feri lépett hozzá.
- No, mama, kávézunk - és már tartotta is anyja szájához a csészét.

Jól esett Jutkának a szeretetük, de egyre jobban gyötörte a maga terhének gondolata.
- Taszíts fel, kérlek, a kert végére, hadd lássak rá egy kicsit a falura.
- Feri, erős fiatalemberként, pillanatok alatt feltolta anyját a dombos kert végére.
- Ne menj messze, mama - tréfálkozott vele, s már szaladt is lefele a tűzhelyhez.

Messzire ellátott innen. A távolban ezüstcsíkot rajzolt a kis folyó, mellette rozsdállt az erdő, a mező hangos volt az őszi betakarítástól.

Csak őt szegezte székéhez tehetetlen teste, s lett kolonc családja számára. Jobb lenne nekik nélküle, s lenézett a meredek oldalon. Csak a tolószéket kellene kibiztosítani…

Minden erejét összeszedve araszolt kezével a kerék felé, patakokban csurgott róla a verejték az erőfeszítéstől, aztán lenézett vidáman serénykedő családjára, s erőtlenül ejtette le a kezét.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.
Illusztrációnk forrása: 123RF