2017. június 7., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Randevú egy medvével

barnamedve, elbeszélés, Székelyföld, Tusnádfürdő,
Tusnádfürdői látkép
A szerző felvétele
Egyhangúan ringatott a vonat a távoli üdülő felé, bágyadt nyugalmamból az állomások előtti rikkantások ráztak fel. Bámultam a tájat, lágyan hullámzó dombok tünedeztek fel a látóhatár szélén, nőttek, hegyekké növekedtek.


Lassan összeszűkült a világ, s az óriási erdők annyira közel jöttek, hogy a fejem is lehúztam attól való félelmemben, nehogy a szemembe csapódjék egy ág. El is nevettem magam, s lenyűgözve néztem a természet csodáját, a Kárpátok rejtelmes világát.

A méregzöld erdők aljából kis patak csillogott elő, odébb tolva a hegyeket. Mellettünk szaladt egy darabig. Itt-ott legelésző marhacsorda pöttyözte színesre a völgyek lankáit, de a haragosan csúcsosodó hegyek eltérítették vizünket, és fenyegetően magasodtak fölénk. A nap is elbújt az égre nyúló óriások mögött, előlopakodott az este.

A fülkében utazók mind ugyanoda tartottunk, a hegyek ölében rejtőző üdülőre.
— Jó lenne világosba megérkezni — szólt az egyik utas.
— Van ott is villany — vidámodott rá a válasz.
— Az ám, de este bejárnak a medvék — komorkodott az előbbi hang. Kinevették ijesztgető társunkat, de bennem ott motoszkált a gondolat.

Végre, hosszú füttyentéssel lassított, majd nagyot rándulva megállt a vonat. Csikorogtak a kerekek, s a fénybe borult állomáson pillanatok alatt kiürültek a vagonok.

Meggémberedett tagjainknak jól esett a mozgás, a fűszeres erdőillat felüdített. Vidám nevetéssel, tereferével telt meg az út. Két felől ijesztően sötétlett az erdő, igyekeztem is a társaság nyomában maradni. A szállodáknál le-leszakadoztak az emberek, egyre fogytunk.

Egyedül baktattam felfele egy kaptatón, s a szálló fényei láttán megszaporáztam lépteim. Hirtelen gyökeret vert a lábam. Hatalmas medve cammogott az úton!

No, most vége az életemnek — villant át fejemben a gondolat. Az ijedtségtől nem voltam se élő, se holt, kővé válva álltam ott. A medve mellső lábain arasznyi karmok villogtak, kerek fejét ingatva ballagott egy hulladéktároló-féle irányába. A kutyák vadul csaholtak messziről, de nem merészkedtek a közelébe. Én meg álltam ott holtra váltan.

Az egyik mancsával könnyedén felborította a nehéz tartályt, csak úgy hersegtette a dobozokat, palackokat, ki tudja még mit. És evett nagy nyugalommal.

A szívem vadul száguldott, patakokban csurgott rólam a félelem, az idő is megállt. Aztán lámpák fényével, hujjogatásokkal emberek közeledtek, riogatták a medvét. Az meg becammogott a sötét fák közé.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.