2017. március 29., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Tavaszi zsongás

Hirtelen toppant be a tavasz a didergő kisvárosba. A fák fekete ágai pár nap alatt bimbót, levelet pattintottak, ibolya, gyöngyike kékje incselkedett az éggel, a csillagvirág pasztellszíne, s az aranyeső nevető sárgája felmelegítette a lelkeket.


novella, irodalom, tavasz, betegség, gyermekkor, Élet, tavaszi zsongás, Kádár Sára Hajnalka

Vége a csontig hatoló nedvességnek, a lélekre hajló fázós búnak! Megelevenedett a város, s valami furcsa öröm járta át a szíveket.

Apró szárnyas rovarok, méhek döngicsélése, madarak csivitelése, vidám szófoszlányok törték meg a szürkébe fáradt város egyhangúságát.

A fény engem is kicsal a házból. Lépten-nyomon ismerősök szólítanak meg, s vége-hossza nincs a beszédnek. Örülünk a napsütésnek, egymásnak. Az ébredező park friss illata gyerekkorom udvarát, kertjét röpíti ide, a gírcses-görcsös körtét, s az erős illatú vén hársfát.

Egy padra ülök, arcom a cirógató nap felé fordítom, elandalít a zengő-bongó világ. Ábrándozásaimból görkorcsolyázó gyerekek zaja ráz fel, apró emberpalánta repül utánuk lovacskás biciklijén önfeledt nevetéssel, kislányok rajzolgatnak a sétány aszfaltján.

Szél szalad tova az ágakon, égbe kapva a port, egyre erősödik, elsötétedik az ég. Fenyegetően tornyosulnak a magasban felhők. Jó lesz hazaindulnom mielőtt nyakon öntene, és sietősre fogom a lépteim, de a megújuló szél, a hosszú hajú zápor miatt megállok egy buszmegálló védelmében. Többen behúzódnak ide, s az „esik-havaz, így lesz tavasz” bölcsességével várakozunk. Megindul a terefere az ismerősök, barátok között.
— Gyere ide, nem szabad — zökkent ki mélázásomból egy ismerős hang.

Eleven, hatéves forma kislányt akar fegyelmezni mamája, de hiába. A másik pillanatban már virágot szakít le a kis gézengúz. Szemmel láthatóan restelli a gyerek elevenségét, szófogadatlanságát, de csak szelíd hangon inti a jóra. Elmosolyodom. A szomszéd kislányt ismerem fel a fiatalasszonyban. Ő is megörvend nekem, talán kapóra is jövök makacskodó kis gyerekének a megfékezése reményében.
— Gyere Bogi, itt van Olgi néni — hívja a gyereket, de az a füle botját se mozdítja. Egy bogarat bámul nagy buzgalommal.
— Hagyjad, Emike, kicsi még, most fedezi fel a világot — biztatom őt.
— Igen, keveset látott még belőle — s könny csillan meg a szemében. Értetlenül nézek rá.
— Nem tetszett hallani? — mondja könnyes arccal.
— Nem, nem hallottam felőletek azóta sem. Mi történt? — hervad le arcomról a vidámság.
- Ó, Bogi…, majd elveszítettük - s nyeli a könnyeit.

Bár a gyerek életvidáman csintalankodik mellettünk, elszorul a torkom.
— Miért, mi történt?
— Súlyos szívbetegséggel született, az orvosok nem sokat adtak neki. Így aztán időnk nagy részét a kórházban töltöttük drótokra kötve — mondja, s elerednek a könnyei.
— De most egészséges, eleven kislány, ugye?
— Igen, amint betöltötte a három évet, külföldre vittük. Ott megműtötték, már teljesen meggyógyult — mosolyog könnyeit törülgetve.

Bogi meg hangosan nevetve ki-kiszalad az esőbe, karjait széttárva pörög vidáman. Emike behozza a tető alá, nehogy megfázzék. Gyöngéden simogatom meg kis buksiját, ő meg kíváncsian bámul rám.
 Boglárka, ő Olgi néni, a gyermekkori szomszédom. Akkora lehettem én, mint most te vagy. Sokszor vigyázott ő rám, elvitt sétálni, moziba, a parkba, szerettem nagyon.

Bogi pár pillanatig hallgat rám bámulva, aztán kirántja kis kezét az anyai fogságból, s iramodik ki a járdára. Az eső odébb állt, a felhők aranyhasadékán kibújt nap, gőzölög a zápor nyoma, szétszalad a fény fűszálon, levélen, Bogi fürtjein. Tavasz szusszan újra a városra.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.
Illusztráció: pixabay