2017. április 5., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Megalázottan

— Urmează Clujul! Kolozsvár következik! — kiáltásra riadt fel a lány. Az utasok zajosan, kapkodva, vörös szemekkel szedték le csomagjaikat, s tódultak az ajtó felé. A lány lopva a tükörbe pillantott, majd utánuk sietett.


Kolozsvár, magyarság, anyanyelv, anyanyelvhasználat, kolozsvári egyetem

Kíváncsian, visszafojtott örömmel bámult ki az ablakon. Villanyoszlopok, gyárkémények, házak suhantak el a hajnali szürkületben. Lassított, majd nagy csikorgással megállott a vonat.

Ideges tolongás, hangzavar, s máris a peronon állt. Ment a tömeg után lépcsőkön le, lépcsőkön fel. S ekkor hirtelen eléje tárult a Város, álmai, reményei városa! Mennyit tanult, hogy ide jöhessen — gondolta, s megkönnyebbült szívvel elindult az úton. Az ébredő város zaja, az ódon nagy házak elkápráztatták a kisvárosi lányt. Valami boldogság áramlott szét benne.

Mire felocsúdott, már ott állott az egyetem épülete előtt. Csodaszép volt! Kis vaskerítés mögött keskeny macskaköves járda futott az ajtóig. Félénken nyitotta ki az ajtót. Hatalmas lépcsők futottak minden irányba. Melyiken induljon? Merre van a beiratkozó, ijedezett. Meglátta az egyenruhás portást.
— Elnézést! Szeretnék beiratkozni a felvételi vizsgára. Merre van? — kérdezte minden nyelvtudását összeszedve.
— Balra, majd egyenesen előre. Érti? — kérdezte megérezve az idegen kiejtését.
— Igen, értem — motyogta a lány.

Sietős léptekkel jöttek utána mások is. Ki csomagokkal, gyűrött arccal, ki anélkül, frissen, derűsen. És csevegtek. Ki így, ki úgy. A lány hallgatta őket. És megértette a más nyelven beszélőket. Gyomrából a szorongás eltűnt, s a szíve se kalimpált már annyira. Amire odaért, már hosszú sor kígyózott előtte. Magában fogalmazgatta mondanivalóját, keresgélte a helyes szavakat, figyelt a ragozásra is. Odahaza, a többségben magyar városban dicsérték nyelvtudását, most mégis mintha gombóc akadt volna a torkán! Végre rákerült a sor.
— Jó napot kívánok! Szeretnék beiratkozni… De nem fejezhette be, közbevágott az ablak mögött ülő nő.
— Magyar szakra?
— Igen — suttogta a lány, s a szíve rettentően meglódult.
— Gondoltam — vetette oda foghegyről a nő, majd szúrós szemekkel végigmérte.
— Tessék, töltse ki! — adta ki mogorván a papírokat. Pedig addig mindenkire mosolygott. Lángba borult a lány arca. Pedig nem vétette el a szavakat. Talán a kiejtése árulkodott!

Az asztalnál többször is elolvasta az iratokat. Csak el ne rontson valamit. Megfontoltan töltötte ki az íveket. Egy kérdésnél, mint a döbbenet, megállt a keze. Soha nem hallott szó állt a kérdésben! Patakokban csorgott róla a veríték. Szorongva fordult segítségért a mellette ülőhöz.
— Vă rog să mă scuzați... elnézést, segítene?... De az csak bámult rá meredt szemekkel. Nem válaszolt.

Összeszorult szívvel ment vissza az ablakhoz érdeklődni. A nő látható fölénnyel oktatta ki. Beírta a választ, majd átnyújtotta a papírokat. Az hosszan, komoran vizsgálgatta az iratokat.
— Jól van — mormogta.

A lány fellélegzett. Kövér verítékcseppek gyöngyöztek a homlokán.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.