2017. augusztus 16., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Füstbe ment remények

Hetek óta fütyül a szél a város utcáin, csontig hatol a dermesztő köd. Klaudia behúzott nyakkal, testéhez szorított karokkal siet haza.


szerelem, szerelmi csalódás, novella, párkapcsolat, szerelmi válság, egyedüllét, szomorúság

Sajog a lába a napi felszolgálástól, egy percre se ülhetett le, tiltja a főnök. A kapuba érve belerúg az üres kukába, majd belöki az udvarra.

Úgy látszik, nem ért még haza Tibor, a fene essen bele ebbe a cudar világba! A csend várja csak a félhomályban, kabátját ledobva végigdől a kanapén, cigarettára gyújt, s nyomkodja a távirányítót.

Egyre csak az jár a fejében, amit Jenő mondott a vendéglőben, hogy hazajött Géza.

Ha hazajött, hát hazajött, mi köze neki hozzá! Nem érdekli már az a hóhányó, gyáva alak. A legnagyobb bajban hagyta itt magára! Azt hitte, ha kifizeti az orvosi költségeket, azzal megtette a kötelességét! Mennyit szenvedett akkor testileg, lelkileg! Mégis sokáig várta vissza titokban. Aztán lassan elkopott a fájó érzelem, s barátaival belerázódott a mindennapok taposómalmába. Idővel összeköltöztek Tiborral, aki más volt, mint Géza: megfontolt, komoly, családra vágyó. Bár Klaudia nem érezte magát felkészülve a házaséletre, legalább megszabadult az otthon nyomasztó légkörétől, ahol anyja italba fojtotta elrontott életének keservét.

Klaudia mégis valamiféle ürességet érzett, se Tibor kedvessége, se a barátok nem tudták elűzni a tátongó magányt, a hiányérzet gyötrelmét. Előttük sikerült palástolnia mindezt, de maga sebzett madárként vergődött benne. Valahányszor megszólalt régi daluk összefacsarodott a szíve. Az is megtörtént már, hogy a felmosó nyele a régi dallamra Gézává változott képzeletében, s ő önfeledten táncolt vele. — Ó, Géza, te átokfajzat, hová tűntél — sóhajtott olyankor. Elvitted az álmaimat is. Azt ígérted, együtt kelünk útra, itt hagyjuk ezt a huzatos porfészket, s csupa kaland lesz az életünk!

Erre vágyott Klaudia. De elfújta a szél. Terhes maradt, s az nem volt az álom része! Géza orvoshoz vitte, biztatta, s ő hitt neki. Tizennyolc éves volt. Mire kijött a kórházból Géza sehol se volt. Lelépett. Ő itt maradt meggyötört testtel, megsebzett lélekkel, füstbe ment reményeivel. Most meg annyi év után hazajött.

Kulcszörgés térítette magához. Tibor érkezett, Klaudia vacsorához terített.
— Na, egészen jól sikerült a főztöd — dicsérte meg Tibor.
— Nem leszek soha konyhatündér! — csattant fel Klaudia, s párja elhűlve nézett rá.
— Történt valami? — állt meg a villa a kezében.
— Nem — s szó nélkül ágyba bújt a fal felé fordulva. Tibor semmit se értett az egészből, de nem faggatta őt.

A vendéglőben már mindenki tudta, hogy hazajött Géza. Barátnője suttogására kurtán válaszolt a lány, majd szótlanul járt-kelt, felszolgált. Gépiesen lépett az új vendég asztalához, hogy felvegye a rendelést. Az ismerős hangra összerezzent, s meglódult a szíve.
— Szervusz — búgott Géza hangja.
— Szervusz — válaszolt közönyt erőltetve.
— Beszélhetnénk?
— Dolgozom, nem lehet.
— Látnom kellett téged, rettenetesen hiányoztál...
— Láttál, most mehetsz.
— Hallom, összeköltöztél Tiborral — erőltette a beszédet.
— Össze hát, nyáron lesz a lakodalmunk — dacoskodott.
— Boldog vagy ?
Klaudia nem felelt, egy másik asztalhoz lépett.
— Este a szokott helyen — súgta neki Géza, s kiment az ajtón.

Klaudiában a feje tetejére állt minden. Harag tornyosult benne az elveszett álmai miatt, mégis furcsa öröm járta át, ugyanakkor ragaszkodott Tiborhoz, a megtalált nyugalmához is. Csak ne érezné az állandó ürességet a lelkében! Hol van a tűz, ami lázban tartotta Géza mellett?

Tibor józan tervei nem lelkesítették. Barátok, néha diszkó, s a szülőknél tett vasárnapi ebédek. Jaj, hogy unta mindezt! Nem mozdultak ki a városból, kuporgatták a pénzt lakodalomra, kocsira. Nem, nem ez volt Klaudia álma. Kalandra vágyott, bejárni a világot, ahogyan tervezték akkor. Ám Géza meghiúsította mindezt.

Este hazaindult, de mágnesként húzta valami a régi híd felé. Géza kocsijának támaszkodva várta őt. Ahogy mellé ért, a fiú váratlanul átölelte. Az esze szabadulni akart, de a szíve nem engedte a lányt. Sokáig szorították egymást, majd Klaudia kibontakozott Géza karjaiból.
— Ne tedd Klaudia, érzem, hogy te is szeretsz. Gyere velem, Szamóca, bejárjuk a világot, ahogy terveztük.
A régi becézés könnyet csalt a szemébe. Csak állt ott megsemmisülten.
— Tudom, nagyot hibáztam akkor. Hidd el, azóta is szeretlek. Téged kerestelek minden nőben, csókban, ölelésben. Ne fordulj el tőlem, érted jöttem.

Klaudia elveszítette józanságát. Ölelték, csókolták egymást, s az eltűnt láng újra fellobbant benne. A pitymallat térítette észhez.
— Vigyél haza most, szedte rendbe a ruháját.
— Holnap elutazunk — mondta a kapunál, s megcsókolta a lányt.

Tibor nyugtalanul várta. Tudta, hogy hazajött Géza. Nagyon féltette Klaudiát.
— Vele voltál?
— Vele.
Tibor félőrülten rohant ki a házból. Klaudia elővette a bőröndjét, csomagolt. Gondolatai vadul kergették egymást. Mit tegyen? Tibor a biztonságos élet, a tűz nélküli nyugalom. Géza a lángoló szerelem és a bizonytalanság.

Aztán lassan kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtót, s elindult a kék hegyek felé.

Egyedül.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.
Illusztráció: Pixabay