2017. augusztus 9., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Visszatérés

A térdén szürke takaróval üldögélt a tornácon. Nézte a rég nem látott, ismerős tájat.


novella, irodalom, remény, életút, parasztház, muskátli, Erdély, Székelyföld

Szembe vele lombok mögött rejtőzött a tornyos ház, a hajdani kis fenyő most óriásként őrködött, s alacsonyabbnak tűnt a kerítés.

Hányszor kapaszkodott fel rá valaha titkok után leselkedve! Tovább siklott a tekintete. Megállt volna az idő? Mintha ugyanazok a libák csipkednék a sánc szélén a füvet, a hosszú drótkerítés mögött ugyanúgy kukoricás lengedezik. Csak az utca végi ház lilája fakult ki. Húzott egyet az üvegből, s jól esően lehunyta a szemét.
— Te ki vagy?
Egy szöszke kisfiú állott az udvaron, s nagy, kíváncsi szemekkel bámult rá.
— Félix vagyok, hát te ki vagy, kisember?
— Lackó, s már kilenc éves. Itt lakom veled szemben, mutatott a tornyos házra.
— Aha — bólintott a férfi.
— Nincs lábad?
— De, van. Gyere, nézd meg, s levette térdéről a takarót.
— Akkor miért ülsz ebben a kerekes székben? — kíváncsiskodott tovább a gyerek.
— Majd elmesélem, de most menj — s begurult a szobába.

Fáradtság tört rá, rettentő fáradtság. A falon lógó festményekre pillantott, s lecsukódott a szeme. A nap ébresztette fel sugarával, jót kortyolt az üvegből, s az ki is ürült. Átült a tolókocsiba, felöltözött, evett valamit, feltette elmaradhatatlan kalapját, s legurult a rámpán bevásárolni.

A libák már ott fontoskodtak az út szélén, távolabbról félénken nézett rá egy fehér kutya.

Az üzletben csupa ismeretlen arcot látott. Gondosan válogatta a szükséges dolgokat, meg két üveg konyakot. A pénztárnál vidám hangon köszönt rá régi ismerőse, Károly.

— Hazajöttél? — szorongatta örömmel a kezét.
— Haza — s valami furcsa érzés futott át rajta.
— A kerekes széked hozott vissza?
— Az is, egyéb is — válaszolta kurtán, s már gördült is kifele.

A kis utcában várta a fehér kutya, bizonytalanul tett utána néhány lépést, aztán lemaradt. Egy liba rontott neki éles gágogással, kibontott szárnyakkal, de hírtelen megfordult a székével, s a harcias lúd a keréknek ütközött. A férfi gyerekes örömmel kacagott. A fatornyos ház udvaráról gyerekzsivaj hallatszott. Letette a szatyrot a házban, csak az üveget vette magához, s kigördült a tornácra. Az égen néhány bárány legelt, kellemesen langyos fuvallat simogatta.

— Szia — csengett Lackó hangja. Észre se vette, amikor bejött a kisember a kapun.
— Igaz, hogy te híres festő vagy?
— Csak voltam.
— Már nem vagy az? — értetlenkedett Lackó.
— Nem, már nem vagyok, s ivott egyet az üvegből.
— Gyere be a házba — mondta aztán.
Lackó elkerekedett szemekkel csodálta a festményeket.
— Hű, ezeket te festetted?
— Én, régen.
— Én is szeretek rajzolni.
— No, és mit?
— Elefántot — válaszolta a kisfiú a képeket bámulva, aztán egy maroknyi pénzt szedett elő a zsebéből.
— A keresetem, neked adom, ha megtanítasz rajzolni — mondta csillogó szemekkel.
— Jól van, de gyere délután, s a pénzt rejtett mosollyal gyűrte a mellényzsebébe.
— Miért nem tudsz járni? — kíváncsiskodott tovább a kis szöszke.
— Balesetem volt — válaszolta kiszáradt, összeszoruló torokkal.
— Már nem is festesz? — folytatta a kérdezősködést.
— Nem, de most menj! — és begurult a házba.

Régi festményein elidőzött, emlékek peregtek le előtte. Mindene volt: siker, szép feleség, aztán jött a baleset, a bénulás. Felesége kitartó türelemmel rázogatta fel fásultságából. Néha már az ecsetet is a kezébe vette. S akkor Edit, a felesége, a csillagok közé költözött, magával vitte az ő életkedvét is. Fölöslegessé vált a világban, így hazajött a régi családi fészekbe. Már semmire se vágyott, csak a konyak hozott kis nyugalmat neki. Kapucsattanás zökkentette ki emlékeiből. A kisember jött rajzórára.

Az asztalra rajzlapok, ceruzák kerültek.
— Gyere ide, mit rajzoljunk, elefántot?
— Elefántot, az jó lesz — felelte csillogó szemekkel.
— Nohát, lássuk, s egykettőre lerajzolta az állat körvonalait.
— Most te következel.

Az asztalnak támaszkodva rajzolt Lackó, nagy igyekezetében a nyelvét is kint felejtette. Izzadságcseppek gyöngyöztek a gyerek homlokán, de a harmadik rajz egészen jól sikerült. Segített neki, magyarázott, s a kezecske engedett merevségéből. A gyerek boldogan nézegette művét.
— Most menj, holnap ilyenkor gyere — mondta, s hörpintett az üvegből.

Így ment ez nap nap után, a gyerek egyre jobban rajzolt, hogy jobban felérje az asztalt a férfi térdére ült, kis nyelvét igyekezetében mindig kidugta.

Lerajzolták a fehér kutyát is, amely már bemerészkedett az udvarra. A férfi vizet, ételt tett ki neki, s magához édesgette. A kutya többé el se ment, követte új gazdáját mindenhová. Lackó, s a kutya melegséget lopott kihűlt szívébe.

Aztán egyik este kezébe vette az ecsetet, színes temperát s festeni kezdett. Az utca, a libák s a tornyos ház elevenedett meg a keze nyomán. Másnap a kisember örömmel nézegette a csodaszép festményt.

— Nekem adod? — kérdezte elragadtatással.
— Neked — s átnyújtotta a festményt.
A gyerek átkarolta a nyakát, kis orrát az arcához érintve hálásan cuppantotta meg, majd elviharzott. Bundás, a kutyája, a térdét bökdöste.

— Jól van na, gyere, megvakarta a nyakát, és enni adott neki.

Az üveg kiürült, de már nem érdekelte. Új rajzlapot vett elő, s festeni kezdett.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.
Illusztráció: Pixabay