2014. november 29., szombat

Horváth István: Tornyot raktam

erdélyi költészet, Horváth István, irodalom, kultúra, költészet, Tornyot raktam, vers,
     
       Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
       Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
       Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
       Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.

       Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
       nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
       Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
       csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
       A mező volt iskolája. A természet a mestere.
       Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
       Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
       Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
       Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
       és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
       Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
       - Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
       Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
       majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
       Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
       Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
       Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
       Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
       Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
      „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
       Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
       és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
       Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
       de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
       Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
       s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
       Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
       Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
       - A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
       Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

         Magyarózd, 1942

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.
Illusztráció: közkincs/pixabay