2017. június 14., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Lányok díszlépésben

Hója-erdő, Ceaușescu diktatúra, katonaság, Románia, novella, Kolozsvár, Erdély, egyetemi évek, irodalom,
Bár végét járta július, még nem volt igazi nyarunk. A nap sugara ugyan a meleg ígéretével hitegetett, hogy aztán délutánra alattomosan nyakon öntsön, s didergőre fogja hazaigyekvő lépteim.


Szeretem a könnyű szandálok idejét, a zümmögő levegő fagylaltillatát, a hangos strandok csobbanásait, s a mézillatú esték csillagfényeit. De hol van az már! A föld kibillent tengelyéből, s a szélességi körök egy döccenésnyit odébb mozdultak tán. Váratlanul ránk zúdult a Szahara. A nap vörös korongja kegyetlen hőséget lövell felénk. Bújnék előle, de a város kőrengetegében nincs menedék, forr, zubog az ég katlana.

Behúzódok hát negyedik emeleti lakásomba, vizes lepedőket aggatok az ablakokra, de a szobahőmérő higanyszála lecövekelt 27 fokon. Alig ruhában dőlök le a kanapéra, s a bóbiskoló idő visszaröpít pár évtizeddel, a kolozsvári egyetemi éveimbe.

A Hója-erdő tisztásán törékeny bakaruhás lányokat egzecíroztat* a hadnagykisasszony, HK, ahogy neveztük. Izzó gömb a nap, s a kiégett gyep fölött fullasztó por üli meg a völgyet. Elcsigázottan, robot mozdulatokkal hajtjuk végre parancsait. Nem volt tanácsos makacskodni vele, de még a szemébe nézni is szentségtörésnek bizonyult. A káröröm széles vigyora ült az arcán lucskos, lángvörös arcunk láttán, s valamelyikünk mormogó panaszára úgy csapott le, akár a héja védtelen áldozatára.

— Lövészárokásás! Gázmaszkot fel! — csattant diadalittas hangja.

Az álarc alatt pillanatok alatt az elviselhetőség határára kúszott a hőség, s a vékony lányok úgy dőltek ki egymás után, mint a krumplis zsák.

HK arcán gömbölyűen dudorodott az önelégültség öröme, a ziháló, félájult lányokat rövid időre árnyékba parancsolta, s kegyes jóindulatát hangoztatva levetette a gázmaszkokat, sőt kevés poshadt vizet is engedélyezett nekik. Aztán futólépésben visszaküldte őket ásni az árokba. Őhadnagysága meg a hatalmas tölgy árnyékából pattogott felénk. Sípolt a tüdőnk, őrült iramban trappolt a szívünk, de szótlanul kapartuk a szikkadt földet.

Aztán az egyik lány se locsolásra, se árnyék hűvösére nem tért magához. HK szentül hitte, hogy csak őt akarja bosszantani, végül megszeppent — no, nem az ájult állapota miatt —, és hívta a mentőt. Azalatt pihenőt kegyeskedett engedélyezni nekünk, s még a tölgyfája árnyékába is beengedett. Alig gurult el a mentőautó, visszaparancsolt a napos oldalra ásni. Igaz, a gázálarcot nem kellett feltennünk. Mégis került egy háládatlan bakalány, akiért újból riasztani kellett a mentőállomást.

Kis idő múlva az ezredes kocsija porzott felénk. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel lelkünkből, kedveltük őt, emberséges, megértő voltáért.

Buzgó HK haptákba vágta magát előtte, jelenteni akart, de felettese rádörgött, s hadnagyocskánk futólépésben loholt ki a napra hozzánk, és az árnyékba dirigált minket. Friss vizet kaptunk, sőt letehettük a sapkát, s az övet is kicsatolhattuk.

Nem, nem álom volt ez, hanem az 1970-es évek román valósága! Az egyetemista lányokat a haza hős védőivé akarták kiképezni a tanulás mellett. Heti egy napra és a nyári szünidő egy hónapjára dicső honvédekké léptettek elő bennünket. Igazi katonamundért is kaptunk méretre szabva téli-nyári változatban, és jó nehéz bakancsot. A kezdeti újdonság kíváncsiságát egy-kettőre szétfoszlatták a szigorú, nem épp lányoknak való bakaszabályok, no meg a korunkbeli tisztnők felsőbbrendű hatalomfitogtatása.

Ha egy rakoncátlan hajfürt kikandikált a katonasapka alól, guggolás, futás, fekvőtámasz járt érte. Hamar megtörte lázongó önérzetünket, csak Lenkén nem fogott a büntetés. Lenke feltűnő jelenség volt modell alkatával, gyönyörű dús szőke hajkoronájával. Nem tudta, nem is akarta elrejteni szép haját, sőt mosolyogva hajtotta végre a büntetést, HK meg lilult dühében, de basáskodó hatalma megtört rajta. Így maradtak Lenke libegő szőke fürtjei, a műszempilla, a szemfesték, s a parfüm.

A díszlépést sehogyse tudtuk megtanulni. Pedig igyekeztünk, mert a büntetés a sárlében nem volt ínyünkre. Hiába. HK toporzékolt, büntetett, példaként masírozott előttünk, mi meg próbáltuk faarccal nézni őt. Nem mindig sikerült, így aztán róttuk futólépésben a köröket, s vezényszóra vágódtunk hasra a pocsolyába. Az elméleti órák se voltak zökkenőmentesek. Bár szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert, az alkatrészek nevét minduntalan összekevertük.

A Hója-erdei gyakorlótérre a város központján át vezetett az utunk. Afféle mozgó járművekké vedlettünk annyi különbséggel, hogy mi nem nyikorogtunk, csikorogtunk, hanem énekeltünk: Noi sântem floarea mândră a țării (Mi vagyunk a haza virágai), Frumoasă-i viața de soldat (Szép a katonaélet), s ha nem szólt elég hangosan és lelkesen a dal, futólépéssel buzdítottak rá.

Egyik reggel terepjárók vártak bennünket. „Céllövészet lesz” — adtuk tovább a hírt suttogva. Még örültünk is, hogy nem kell átmasíroznunk énekszóval a városon. Ám a hepehupás domboldalak hamar elvették a kedvünket, s egy-egy nagyobb döccenéskor ránk telepedett a félelem. Szédelegve kászálódtunk le a rettenet autójáról.

Hiba nem eshetett a céllövészeten, minden lőállásnál három kiskatona buzgólkodott, s a félénkebbek helyett elvállalták a feladatot. (Bizonyára felsőbb utasításra tették.) Nem voltam én nagy vitéz, se bátor, csak kíváncsi. Hát célba lőttem, s „a vak tyúk is talál szemet” igaz lehet, mert dicséretet és valamiféle kitüntetést is kaptam a végén. No, meg két heti vállfájdalmat és kékfestést az oldalamra.

A harmadik év végén aztán ünnepélyes eskületétellel zárult pénzpocsékoló, dicsőségesen fölösleges bakáskodásunk.

Dübörgő csattanásra ugrottam talpra. Megkönnyebbültem, nem a lőtéren voltam, hanem a szobámban. Az ég zengett, s eleredt a mennyei áldás, az enyhet adó eső.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.
Fotó: személyes archívum