2014. szeptember 17., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Apatársak

Pál és Péter apatársak lettek. Ha találkoztak, tisztelettel köszöntötték egymást, váltottak pár szót az időjárásról, s ezzel ki is merült a rokoni kapcsolat. Mindenben különböztek egymástól.


apatársak, családi konfliktus, családi élet, novella,

Péter eltörpült a hórihorgas Pál mellett. Ám nem singgel mérik az embert, hiába volt aprócska Péter, annál nagyobb volt a tekintélye. Tisztelettel beszélt gyermekkel, felnőttel egyaránt. Apatársát is úrnak szólította, így őt se lehetett csak úgy lepéterezni.

Szelíd volt, ám akaratát úgy tudta érvényesíteni, hogy az természetesnek tűnt mindenki számára. Tanult ember volt, kisiparos. Olvasta a napilapokat, és mindenről volt véleménye. Meg is becsülte a falu népe, még a tiszteletes is szívesen eldiskurált vele.

Pál szorgalmas gazda volt, két osztályt járhatott iskolába, de megvolt a magához való esze. Nem egyszer történt meg, hogy állatvásárkor pillanatok alatt fejben kiszámolta a portéka árát. Pitymallattól napestig dolgozott, mindegyik gyermekének házat, földet adott, hogy legyen mivel elindulniuk az életben. Egy telken élt legkisebb fiával és családjával, így Péter gyakran megfordult az udvarán.

Ahogy nőttek az unokák, ők egyre őszültek, egyre mélyebb barázdákat szántott rajtuk az idő.

Bár Pál nagyapa napkeltétől napszálltáig együtt lehetett velük, a gyermekek mégis jobban ragaszkodtak Péterhez. Forrt is emiatt az epéje Pálnak! Az igaz, hogy ő bizony gyakran rájuk szólt, ha sokat viháncoltak, hancúroztak az udvaron, ha megzavarták lármájukkal déli álmát, s a kert végében lévő szilvafához se engedte őket, nehogy kárt tegyenek a veteményben. Hozott nekik szilvát ő, ha eszébe jutott.

Könnyű volt Péternek, kevesebbet volt velük, nem hallotta az egész napos zsivajt! Meg kényeztette is az unokákat, nem vezet az ilyen jóra! A zsebében is mindig hozott meglepetést nekik. Hol alma, hol dió, hol cukorka került elő onnan. Még szép, hogy ezzel elbolondította a gyermekeket! Hagyta, hogy megfogják kacskaringós bajszát, ölbe vette őket kiskorukban. Minek kell annyit kényeztetni az unokákat, dohogott olyankor. Ő ugyan nem emelgette őket! Még tán megfájdulna a dereka!

Az évek szaladtak, az unokák nőttek felfele, mint a topolya, ők meg összébb mentek. De csak magázták, urazták egymást. Békében megfértek egymással, s maradt köztük az a néhány mondat az időjárásról meg az egészségről. De egyszer történt valami.

A ház melletti kiskertben az unokák virágokat ültettek. Bazsarózsát Ilus nénitől, gyöngyvirágot, ibolyát Anna mama adott, s ki tudja megszámlálni az összest. Virított, illatozott a ház előtti kert, csábította Pál nagyapa majorságát. Épp ezért nagyon vigyáztak a kapura.

Vasárnap volt, mind a két nagyapát ebédre várták. A harangok már a delet kongatták, s Katika, az egyetlen leányunoka, még kiment az udvarra friss vízért. Jajveszékelésére mindenki kiszaladt a házból. A majorság szétkapirgálta a gyönyörű virágokat! Ki hagyhatta nyitva a kiskaput? Ő gondosan bezárta, testvérei bent voltak a házban. Pál nagyapa lehetett a ludas, mindig is sanda szemekkel nézte a haszontalan virágos kertet. Katika könnyeivel küszködve nézett rá. S ekkor az addig udvarias kis Péter nagyapa felemelte a botját, s azzal hadonászott a jóval magasabb apatársa felé. Talán nem is értette, mi történt valójában, csak a könnyező unokája fájdalma rendítette meg, s billentette ki nyugalmából.

Mindenkiben megfagyott a vér. Jaj, mi lesz most! Péter nagyapa ráemeli kezét az apatársra? A kicsi, a gyenge, arra a nagy erejű emberre?

Ám Pál tata hátat fordított aprócska apatársának, szó nélkül, mormogva, hosszú lépteivel felment a lépcsőjén, be a házba. A megkeseredett, szótlanná vált vasárnapi ebédről hiányzott Pál tata.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.