2014. május 7., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Gólya, gólya, gilice...

Ez az év más volt, mint a többi. Hó alig hullt, hideg se csikordult, még jég sem páncélosult a folyón ebben a langy időben. Február harsányan kiáltott tavaszt, a falusiak meg tréfálkozva mondogatták, hogy az idén a tél egy szerdára esett!



Nyílt a hóvirág, a fák bimbót pattintottak, s a napsugár noszogatására az utolsó hófoltok is eltünedeztek. Üde zölddé sarjadt az erdő, a mező, a rét. Nemsokára tán a gólyáink is hazatérnek, nézett a csűr tetején árválkodó fészekre Áron, a gazda.

Az évek hosszú sora alatt családja tagjává vált a gólyapár. A közelben hömpölygő folyó mocsaras partjával, a tágas legelők igazi paradicsomkertet varázsoltak nekik. Egy reggel éktelen kelepeléssel adta tudtukra érkezését a tojó.

„Megjött a gólyánk” - üdvrivalgással rohantak az udvarra ki Áronék. S valóban, ott integetett a madaruk!

Tavaly is ő érkezett hamarabb, mosolygott a gazda, hiába, no, ő a serényebb, ismerte el. Hej, mekkora utat tesznek meg minden évben két hazájuk között, van az tán tízezer kilométer is! Át kell kelniük a Kárpátok szorosain, Bulgárián, a Boszporuszon, Isztambul minaretjei fölött, az óriásként nyújtózó Nílus völgyein, hogy eljussanak az afrikai szavannákra. Ahol lehet, kerülik a nagy vizeket, s a szárazföldek fölötti meleg áramlatok hátán siklanak alig lebbentve szárnyaikat.

Nem henyélt sokáig a gólya, hozzáfogott a fészek felújításához. Serényen térült-fordult – csőrében ágakkal, gyepdarabokkal –, előbb az alapot erősítgette, majd sással, náddal, rongydarabokkal, s ki tudja még mi mindennel bélelte, finomította azt. Nemsokára megérkezett a párja is. Volt öröm! Nyakukat hátraszegve hangos csőrcsattogtatással üdvözölték egymást, aztán együtt csinosították fészküket. Áron két vaskosabb ággal alátámasztotta az egyre nehezedő fészekaljat. Most már pihenhettek, s a családgyarapításra is gondolhattak a madarak.

Hamarosan három kis tojás lapult a fészek alján. Egymást váltva melengették, óvták őket, s pár hét múlva apró gólyafiókák tátongtak ott. És mindig éhesen. Leginkább gyíkot, békát, halat, egeret fogtak hoztak nekik, de nem vetették meg a rovarokat sem. A fiókák versengve kapkodták be a csemegét, tépték, cibálták egymás szájából is a kikandikáló falatokat. Ez volt náluk a szokás.

Nőttek is, növögettek szépen, meg kellett erősödniük a hosszú, őszi afrikai vándorútra. Éppen az ebédre tálalt vízisiklót ráncigálták, s a dulakodás hevében egyikük kiesett a fészekből. Zuhant, zuhant lefele, kétségbeesve próbált felemelkedni, de gyenge szárnyai nem engedelmeskedtek neki, s nagy koppanással a földre esett. Sokáig vergődött a porban összezúzva, véres tollal, amíg Áron észrevette. Nyomban bevitte az istállóba, óvatosan helyezte le tiszta szalmára, bekötötte törött szárnyát, vízzel, rovarokkal kínálta a szenvedő kis madarat.

Hosszú ideig lábadozott a meleg sarokban, új társait is lassan megszokta már, de testvérei, szülei s a fészek fölötti végtelenség nagyon hiányzott neki.

A nyár lassan odébb állt. Hűvösre vált az idő, s a dühöngő szelek esőket hoztak. Eljött a nagy vándorlás ideje.

A megérkező gólyasereghez csatlakoztak szülei, testvérei is. A kis gólya sóváran nézett a távolodó csapat után. Próbált ő is a levegőbe emelkedni, velük együtt szállni, de hiába. Még egyszer kétségbeesetten utánuk kiáltott.

Áron vigasztalóan nyújtott felé egy kövér békát, de most az nem kellet neki...

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszett a cikk és tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.