2014. április 16., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Lélekháború határok fölött

„Magyar az, akinek fáj Trianon.” Vitatott, ki írta — egyesek Illyés Gyulának, mások Karinthy Frigyesnek tulajdonítják e gondolatot —, de nem ez a fontos, hanem a lényege, az a fájdalom, az a kálvária, amelyet több millió magyarnak kellett átélnie, amikor egyik napról a másikra idegenné vált kényszer-országában.


magyarság, Magyarország, Trianon, kisebbségek, anyanyelv, szülőföld,

Fájt nagyapáinknak, apáinknak, akik honvédként megjárták a csatamezőket is magyar hazájukért.

Most is látom az apám szemében megcsillanó könnyeket, amikor ezekről az időkről mesélt nekem, a gyermeknek. Büszke volt magyar bajtársaira, arra, hogy erdélyi magyarként — megbízhatósága, rátermettsége révén — tizedes lehetett a seregben. Aztán minden összeomlott!

Bujkálva, gyalogszerrel, néhol szekerekre kérezkedve lopták hazafelé magukat, mint valami gonosztevők, szalmakazlak tövében pihenve, gombával, gyökérrel enyhítve éhségüket. A településeket kerülniük kellett, nem volt tanácsos az ellenőrző pontokra jutniuk a volt honvédeknek a régi, de új hazában.

A rettegés, az éhezés volt a kisebbik baj. A lélek fájdalmát volt nehezebb enyhíteni, csitítani, legyűrni. Megannyi Imre, János, Mária, Irén szíve tört darabokra ekkor, s futott zátonyra az élete. De ott lapult bennük a remény, hogy nem hagyja cserben őket a haza, s a turulmadár visszaszáll még Erdély bérceire is.

Az idő nem állt meg, a várva várt nap egyre késett, és bár testben megfáradtak, megöregedtek, lelkükben őrizgették a remény szikráját és táplálták azt gyermekeikben is, hogy ki ne aludjék. 2004-ben pislákolni kezdett, fel-fellobbant e szikra.

Végre állampolgárai lehetünk az Anyaországnak! Immár érezhetjük a magyarsághoz tartozásunk örömét. Szülőföldünket nem hagyjuk el. Hisz létezésünknek csak itt van értelme. Mély gyökereket eresztettünk. Itt nyugszanak őseink, itt őriztük meg legnagyobb kincseinket: a nemzeti identitástudatot és édes anyanyelvünket.

Ám a kettős állampolgárságról döntő népszavazás nyolc évtizedes illúziónkat rombolta le: testvéreink csúnya arcát mutatta, a miénken pofonként csattant. Nemzeti önérzetünk mellett emberi méltóságunkban is megaláztak bennünket. Míg egykoron — a történelem zsákutcájában parafált diktátummal felvértezve — idegen hatalmak darabolták fel az országot, és taszítottak, ítéltek bennünket kisebbségi sorsba megkérdezésünk nélkül, addig most saját véreink és Magyarország kormánya tagadott meg bennünket.

Vágyaink teljesüléséig várnunk kellett még, de végül megkaptuk a hivatalos elismerését annak, hogy mi is magyarok vagyunk. A haza nem felejtett el egészen.

És elérkezett 2014, a magyarországi választások ideje. Sokan büszke öntudattal éltek szavazati jogukkal, meg is kapták érte a "Köszönjük szépen"-t. Nemzettársaink egy része ismét belénk mart. Eddig lerománoztak, most „patkány, veszélyes medve, átokfajzat” lett az erdélyi magyar a gyűlölködők számára. Megszoktuk a sok megalázást, elviseljük ezt is, bár vérzik a szívünk. Tudjuk, a kevesek, a félrevezetettek hangja ez, de akkor is fáj.

Amikor a római katonák átszögezték kezét és lábát, Krisztus ellenségeiért imádkozott: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Azokért imádkozott, akik tudatlanságból bántották. Az Ő szent szavai kétezer évvel később is érvényesek? Még meddig?

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.