2014. március 5., szerda

Kádár Sára Hajnalka: Találkozás

Egy szívvel, egy lélekkel csürrents! (Novella két székelyfalu gúnynevéről.)

Egyhangú nyugalommal ringatta a vonat. A fülkében magában üldögélt, lenyűgözve bámulta a tovasuhanó tájat.


novella, találkozás, utazás, vonatozás, emlékek

Bár többször járt erre, lelkét még mindig megigézte a látvány mennyei csodája. Méregzöld hegyek merengtek feléje a távolból, lágyan hullámoztak a dombok, tarka virágos mező futott versenyt az ablakkal, néha egy-egy fa suhant el, nyulat rejtő bokor, s az ég kékje alatt madarak röpültek a messzeségbe.

Hosszú füttyszó törte meg az ábrándos hangulatot, villanyoszlopok, házak közt lassított, majd nagyot rándulva megállt a vonat. Sietős, izgatott utasok kapaszkodtak fel a vagonba.
- Jó napot adjon isten, szabad-e? - és választ se várva letelepedtek az újonnan érkezettek.

Ösztönösen húzódott összébb a helyén, amíg elhelyezték csomagjaikat, és elfoglalták a helyüket az újabb utasok. Vidám fütty hasított a levegőben, s máris csattogtak a kerekek. Bámult kifele, de valahogy elillant a csendes nyugalom.

- Ha nem sértem meg, hova utazik? - ocsúdott fel a kérdésre.
- Hazamegyek Nagyrétre, a szülőfalumba. 
- Nagyrétre? Ejsze, akkor szomszéd falusiak vagyunk! - melegedett fel a kíváncsiskodó hangja.

Kora-béli, zömök, ismerősnek tűnő ember nézett rá. Ekkor hirtelen felvillant benne egy régi kép.
- Csak nem? Te vagy Jani? Kovács Jani, Kisrétről? – húzódott széles kacagásra a szája –, Székely Dezső vagyok, emlékszel? Egy iskolába jártunk Nagyréten.
- Dezső! Dezsőkém, há mán hogyne emlékeznék! - s a felismerés öröme vállveregetős ölelkezésben pecsételődött meg.
- Az én falum hezzátok, Nagyréthez tartozott, egy-egy órát gyalogoltunk odáig naponta az iskola mián. De rég es vót! Kicsi a világ, s hogy elvesztünk benne! - szorongatták egymás kezét.
- De mutassam bé a nejem, Katit, s a fiam, Gergőt - jutott eszébe az illem. 

Belemelegedtek az emlékezésbe, ha már ilyen szépen egymásra találtak. Jóféle szilvórium került elő, hagyma, szalonna ujjnyi húsosan, mellé jó házi kenyér.
- Honnan jöttök ilyen finomságokkal?
- Rokoni látogatásból, Gyergyóból.

Hamar kiderült, hogy Dezső pedagógus lett egy nagyvárosban, Jani meg saját földjén gazdálkodik a szülőfalujában. Megoldódott a nyelvük, és áradt, dagadt a múlt emlékeinek patakja.
- Legyesek! Csürrentősök! - kiáltottak egymás szavába vágva, s féktelenül kacagtak.

Kati, a gyergyói feleség, nem értette a dolgot, s kérdően nézett rájuk.
- Mondjad te elébb, Dezső! - alig bírta megfékezni Jani a nagy nevetését.
- Csak mende-monda, de ráragadt a falunkra a csúfnév. Az úgy történt, hogy valamikor régen, nyár idejében igencsak ellepték a legyek a falut. Nem volt nyugta embernek, állatnak, ha nem vigyázott a falatozó, még ingyen húst is szolgáltattak. Mindenfélét kipróbáltak már a jó falusiak, de mintha megkétszereződött volna a számuk.

Mitévők legyenek? - tanácskoztak úton-útfélen, sőt már a községházán is szóba hozták a dolgot. Aztán megtalálták a legyek ellenszerét! Az öreg bíró, a legrangosabb, kiadta parancsba, hogy mindenki hajtsa fel a legyeket a padlásra, és vegyék el onnan a létrát. Így a legyek nem tudnak lejönni. Igen ám, de a legyeknek szárnyuk van, nem kellett nekik a létra. Azóta lettünk mi, nagyrétiek, Legyesek.

Jobbra-balra dőltek a kacagástól, még a könny is kicsordult a szemükből!

- No, most meséld el a ti esetetek, az még cifrább, Csürrentős! - incselkedett Dezső.
- A miénkek se vótak különbek. Tudjátok, hogy a falucskát dombok aljára ragasztották az ősök, és az egyik részén sziklás, üreges ódal húzódott. Szeles üdőkben ijesztő hangokat hozott a szél onnan. Rettegtek is az atyafiak.

"Lüdvérc rejtőzik ott" - vélték. "Ki kell kergetni onnan, mielőtt kárt hoz a falura" - határozták el.

- Másnapra odahíttak minden élő-mozgó embert a domb alá. Így es lett, s amikor a bíró elkiájtotta, hogy "Egy szívvel, egy lélekkel csürrents!" nagy kiábálással, edények, vidrek kongatásával ijesztették a lüdvércet. Hiába, mert az üreges, sziklás ódalon a szél továbbra is kísértette a jámborokot.

Zengett a fülke a nevetéstől! Az emlékek meg kifogyhatatlanok voltak. Az idő is észrevétlenül rohant, s egyszeriben feltűntek a honi dombok, elébük futott az ismerős, kedves kis vasúti megálló. A régi emlékek, az otthon közelsége csodálatos érzést lopott a szívükbe. Vidáman kászálódtak le a vonatról.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszett az írás és tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.