2017. szeptember 13., szerda

Kádár Sára Hajnalka: A falevél balladája

Először csak egy halvány folt jelent meg rajta. Aztán kettő, három, s lassan teljesen megsárgult. Nem értette mi az, nem is gondolt rá. Bár egyre erőtlenebb lett, s kapaszkodnia kellett, nehogy elvigye a szél.


Kádár Sára Hajnalka, A falevél balladája, novella, irodalom, kultúra

Hej, pedig nála erősebb, zöldebb bimbó nem virult az ágon! A meleg napsugár és a cirógató szél hamar fakadásra bírta, s csodaszép levéllé sarjadt. Lomberdővé változott a bükkös, s ő csak ámult-bámult.

A szédületes mélységben zöldült az avar is, fehér és lila kis virágok nyújtották fejüket a fény felé, bársonyba öltözött a föld. Az ünnepélyes csendben madarak füttyentettek, kakukk rikoltott, méhek zümmögésétől zsongott az erdő.

S a kismadár! Csőrében ágakkal térült-fordult, s egyszeriben kész volt a fészek. Ő pedig boldogan vált ernyővé fölötte. Nemsokára apró fiókák kukucskáltak ki onnan. Megállás nélkül hordta anyjuk a rovarokat, etetgette tátogó kicsinyeit. Ahogy nőttek a madárfiókák, a nap is egyre erősödött. De ő védte őket napernyőként vagy esernyőként.

Messzire ellátott. Gyönyörködött az erdőben, a tisztásban, a csilingelve szaladó patakban. Hova igyekezhetik, csodálkozott néha. Nem kívánkozott el innen. Örömét lelte a madarakban, a játszadozó mókusokban, az ég kékjében, a felhőben... a nyár melegében.

A makk is beérett már a fán. Enyhült a nap heve, gyakrabban gomolyogtak fölötte esőfelhők, a szél belekapott a lombokba. Rázta az ágakat esőt zúdítva a nyakukba. Egyszer csak útra keltek a madarak, csapatokban repültek valahová.
— Hová mentek? — kiáltott utánuk.
— Melegebb országba, de tavasszal visszatérünk! — válaszolták.

Megnyugodott, tavasszal majd...

Aztán megjelent rajta a sárga folt, nőtt növekedett, ő pedig napról napra gyengült. Az erdő, a tisztás, a föld vele együtt sárgult. Testvéreit el-elkapta a szél, sodorta, őket a magasba, majd lefele. Hullott a makk is, az erdő csörtető disznói csámcsogva habzsolták fel a csemegét.

Egy nap elfogyott az ereje. Elengedte az ágat. S vitte a szél szárnyain, lebegett ide-oda ernyedten, földön túli boldogságban. Majd puhán leereszkedett a földre.

Felnézett a magasba. A fa csupaszon, egykedvűen bámult le rá.

Érezte, tudta, ez a sorsa. És elszenderedett.

Kövessen bennünket a Facebookon!
Ha tetszik az oldal, csatlakozzon közösségünkhöz a Facebookon, mert sok mindent csak ott talál meg; színes, extra tartalommal várjuk Önöket: hasznos tudnivalók, fotók, videók, góbéságok, rövid- és gyorshírek.
Illusztrációnk forrása: pixabay